Diófalevél káros hatása: mit érdemes tudni?

A diófalevélről két külön kérdést szokás összemosni. Az egyik az, hogy mit csinál a lehullott levél a kertben. A másik az, hogy mit csinál a diófalevél az emberrel, ha teát főznek belőle vagy bőrre teszik. A két kérdésre más adatok válaszolnak, és mindkettőnél jóval kevesebb a bizonyíték a szigorú tiltásra, mint amennyit a kerti fórumok sugallnak.

A juglon, és hogy mennyi van belőle a levélben

A diófélék jellegzetes vegyülete a juglon, kémiai nevén 5-hidroxi-1,4-naftokinon. Az élő növényi szövetben nagyrészt egy előanyag formájában van jelen, és akkor alakul át juglonná, amikor a szövet sérül vagy levegővel érintkezik. Innen ered a diólevél és a zöld dióburok sötét, nehezen kimosható foltja.

A mennyiség viszont fontos, és itt a szokásos leírások túloznak. Az Európai Gyógyszerügynökség szakbizottsága a közönséges dió (Juglans regia) leveléről szóló értékelésében azt rögzíti, hogy a szárított diófalevél juglont csak nyomokban tartalmaz. A levél jellemző hatóanyagai nem a juglon, hanem a cseranyagok, elsősorban ellagitanninok, körülbelül tíz százalék körüli mennyiségben, valamint flavonoidok. Vagyis a szárított levél nem a juglon miatt hat úgy, ahogy hat.

Egy másik gyakori keveredés a fajoké. A „diófa mindent kiöl maga körül” hírnév nagyrészt az amerikai fekete dióról (Juglans nigra) szól, nem a magyar kertekben álló közönséges dióról. Az alábbi kerti mérések nagy része fekete dión készült, ezért a magyar kertre a felső becslést adják.

A kerti hatás: mérve kisebb, mint a hírneve

Egy 2007-es talajvizsgálat fekete dió alatti köztes művelésű területen mérte meg, mennyi juglon van ténylegesen a talajoldatban. A felszíni talajkivonatokból becsült juglonkoncentráció legfeljebb 6,6 x 10 a mínusz hatodikon mól volt. Ez meghaladta azt a legalacsonyabb értéket, amelynél egyes növényeknél tápoldatos kísérletben már mértek gátlást, de nem érte el azt a küszöböt, amely a szokásos köztes növényeknél, például a kukoricánál és a szójánál gátlást okoz.

Ebből három dolog következik. A hatás létezik, tehát nem tévhit. A hatás dózisfüggő, tehát a fa alatti sáv és a kert távolabbi része nem ugyanaz. És a hatás fajfüggő: van növény, amely érzékeny, és van, amely a mért koncentráció mellett nem érdekelt. A „melyik növényem fog elpusztulni” kérdésre ezért nem lehet általános listával válaszolni, a fa tövétől mért távolság és a faj érzékenysége dönt.

Érdemes azt is látni, hogy a juglon fő forrása nem a lehullott levél. A gyökérzet, a kéreg és a zöld burok jóval nagyobb mennyiséget tartalmaz, és a gyökérzóna folyamatosan termel, míg a levél évente egyszer hullik.

Lebomlik-e a juglon, és komposztálható-e a diófalevél

A régebbi kerti tanács szerint a diófalevelet tilos komposztálni. Ezt két, egymástól független vizsgálat is árnyalja.

Az egyik még 1988-ban fekete dió alatti talajból izolált olyan baktériumokat, amelyek lebontják a juglont. Az egyik izolátum kizárólagos szén- és energiaforrásként tudott nőni rajta. A juglon tehát nem tartós vegyület olyan talajban, amelyben a mikrobiális élet működik.

A másik, 2023-as vizsgálat közvetlenül azt tesztelte, ami a kertészt érdekli. Nyolcféle talajkezelést hasonlítottak össze salátán, köztük két éven át komposztált diófalevelet, diófalevelet komposztáló szerrel, diófalevél és fű keverékét, valamint diófalevél és mogyorólevél keverékét. A legkisebb hozamot a diófalevél és mogyorólevél együttes komposztja adta. A legnagyobb hozamot a komposztos kontroll, valamint a diófalevél és fű, illetve a diófalevél komposztáló szerrel kezelt változata adta. A szerzők a száraz diófalevelet ajánlják komposztálásra, mert kétévnyi komposztálás után a kontrollal összemérhető hozamot adott. Amit nem ajánlanak, az a mogyorólevél, mert az két év után is olyan anyagokat tartalmazott, amelyek erősen gátolták a növekedést.

Ez megfordítja a szokásos tanácsot. A kertben nem a diófalevél a kizárt komposztalapanyag, és a két év, a levegőztetés és a keverés többet számít, mint a levél származása. Aki érzékeny palántákhoz akarja használni, annak érdemes egy kis tételen kipróbálnia, mielőtt az egész ágyást megszórja vele.

Amit az emberi használatról tudunk, és amit nem

Itt a legfontosabb a hatósági keret. Az Európai Gyógyszerügynökség szakbizottsága 2013-ban fogadta el a diófalevélre vonatkozó növényi monográfiát. Ez a hagyományos alkalmazást külsőleg ismeri el, enyhe bőrgyulladásra és a kéz, illetve a láb fokozott izzadására. Belső, teaként történő alkalmazásra a monográfia nem terjed ki. Ez nem azt jelenti, hogy a diófaléltea bizonyítottan mérgező, hanem azt, hogy belső használatra nincs elfogadott hatósági alkalmazási kör.

Azt is érdemes tudni, mit jelent a hagyományos alkalmazás besorolás. Ez azt rögzíti, hogy a készítményt elég hosszú ideje és elég széles körben használják ahhoz, hogy a biztonságossága a tapasztalat alapján elfogadható legyen. Nem azt rögzíti, hogy klinikai vizsgálatok igazolták a hatásosságát. Aki tehát a diófalevélre hivatkozó terméket vesz, egy hagyományon alapuló, nem pedig egy bizonyított hatású készítményt vesz, és ez a különbség a csomagoláson is olvasható.

A juglonról szóló riasztóbb állítások jellemzően sejtes kísérletekből származnak. Egy 2009-es vizsgálat tenyésztett melanómasejteken mutatta ki, hogy a juglon szabad gyököket termel, csökkenti a glutationszintet, és sejtmagszintű károsodást okoz. Ez laboratóriumi sejtkultúra, célzottan daganatsejteken. Emberi vizsgálat nem áll mögötte, tehát ebből nem lehet arra következtetni, hogy a szárított levélből főzött tea károsítaná a sejtjeinket. Ahogy arra sem, hogy gyógyítana bármit.

Külön kérdés az allergia. A dió mint csonthéjas termés szerepel az 1169/2011/EU rendelet II. mellékletében, tehát kötelezően jelölendő allergén. A levél nem a termés, de a diófával dolgozó ember a burokkal és a levéllel egyszerre érintkezik, és a bőrtünetek ilyenkor nem választhatók szét pusztán a leírás alapján.

Gyakorlati összegzés

A kertben a diófa hatása valós, de a mért koncentrációk alapján szűkebb, mint a hírneve, és inkább a gyökérzónához, mint a lehullott levélhez köthető. Az érzékeny növényeket a fa törzsétől távolabb érdemes ültetni. A lehullott levél komposztálható, és a mérés szerint két év után a kontrollal összemérhető eredményt ad. Emberi használatra a hatósági keret csak a külső alkalmazást ismeri el, a belső, teaként való fogyasztásra sem az előny, sem a kár nincs emberi adattal alátámasztva. Aki gyógyszert szed vagy terhes, annak ez utóbbi bizonytalanság önmagában elég ok arra, hogy a diófaléltea helyett mást válasszon.