Huminsav káros hatásai: az ivóvízből származó kitettségnél mérték, a készítményeknél a nehézfém a fő kérdés

A huminsav a talajban és a vizekben mindenütt jelen lévő, összetett szerves anyagcsoport, és étrend-kiegészítőként is árulják. A kockázatokra vonatkozó szakirodalom két, egymástól élesen elváló területről szól, és a kettőt nem érdemes összekeverni.

Ahol a legtöbb mérés készült: a tajvani ivóvíz

A huminsavval kapcsolatos egészségügyi kutatás nagy része egy tajvani érbetegséghez kötődik, amelyet a végtagi erek elzáródása jellemez, és amelynek egyik feltételezett oki tényezője az ivókutak vizében lévő huminsav.

Egy 2014-es vizsgálat a gyulladásos folyamatot vizsgálta. Sejttenyészetben a huminsav milliliterenként 25 és 200 mikrogramm közötti töménységben aktiválta a falósejteket, amelyek gyulladáskeltő anyagokat kezdtek termelni, köztük két olyan jelzőanyagot, amely a gyulladásos folyamatok kulcsszereplője.

A vizsgálat élő állaton is folytatódott: a huminsavnak kitett egereknél e két gyulladásos jelzőanyag vérszintje adagfüggő módon, szignifikánsan emelkedett.

Egy korábbi vizsgálat egy másik mechanizmust írt le. Ugyanabból az érbetegséggel érintett területről származó kútvízből kivont huminsav zsírsejtekké alakította a kötőszöveti sejteket, és a szerzők ezt a folyamatot a betegségre jellemző, érelmeszesedéshez hasonló lerakódás egyik lehetséges magyarázatának tartják.

Ezeket az eredményeket pontosan kell érteni. Sejttenyészetes és állatkísérletes leletek, nem betegeken végzett vizsgálatok. Amit megmutatnak, az egy lehetséges mechanizmus, nem az emberi betegség bizonyított oka. A szerzők maguk is úgy fogalmaznak, hogy a huminsav a betegség egyik feltételezett oki tényezője, és hogy a betegség kórélettani mechanizmusai nem tisztázottak.

Az is fontos, milyen töménységgel dolgoztak. A milliliterenkénti 25 és 200 mikrogramm közötti tartomány laboratóriumi beállítás, és nem mondja meg, hogy egy pohár víz elfogyasztása után mennyi jut a szövetekhez.

A zsírsejtes átalakulást leíró vizsgálat is laboratóriumi: kötőszöveti sejtvonalon mérték, és a szerzők a lehetséges mechanizmus szót használják, nem az igazolt okot. A két vizsgálat tehát ugyanarra a következtetésre jut a bizonyíték erejét illetően.

A belélegzett huminanyagok

Egy amerikai környezetegészségügyi áttekintés egy másik kitettségi utat vizsgál: a levegőben lebegő részecskékben lévő huminanyagokat.

A gondolatmenet a vas köré épül. Ezek az anyagok oxigéntartalmú csoportjaik miatt fémionokat, különösen vasat kötnek meg. Amikor a tüdőben lévő sejtek felveszik az ilyen részecskét, a szervezet saját vaskészletét a részecske megköti, és ez gyulladásos, majd hegesedéssel járó folyamatokat indíthat el.

A szerzők ebből azt a feltevést fogalmazzák meg, hogy a belélegezhető, tíz mikrométernél kisebb átmérőjű huminanyagoknak való kitettség gyulladásos és kötőszövet-szaporulatos tüdőbetegségekkel függ össze.

Fontos, mekkora részecskékről van szó: a szerzők a tíz mikrométernél kisebb átmérőjű, tehát a tüdő mélyebb részeibe is lejutó tartományt nevezik meg. A közlemény két csoportot különböztet meg: a talajban és a vizekben mindenütt jelen lévő huminanyagokat, valamint azokat a hozzájuk hasonló szerkezetű vegyületeket, amelyeket először a légköri aeroszol részecskéiből vontak ki.

Ez feltevés, amelyet a szerzők a szakirodalom alapján fogalmaznak meg, nem lezárt bizonyíték. A gyakorlati jelentősége viszont az, hogy a huminanyag nem kizárólag lenyelve juthat a szervezetbe.

A gyulladásos folyamat útvonalait is feltérképezték: a huminsav szabad gyököket termelt, és több sejten belüli jelátviteli útvonalat is aktivált. A gyulladásos jelzők termelődését ezeknek az útvonalaknak a gátlószerei csökkentették, ami arra utal, hogy a kapcsolat nem véletlen egybeesés, hanem működő mechanizmus.

A készítmények: itt más a kérdés

Az étrend-kiegészítőként árult, huminsavat és fulvósavat tartalmazó termékek közül a legismertebb a hagyományos ázsiai gyógyászatban használt sziklaviasz, amelyet mumió néven is ismernek.

Egy 2014-es áttekintés a biztonságosságot állat- és emberi vizsgálatok alapján jól dokumentáltnak nevezi, ugyanakkor kimondja, hogy viszonylag kevés, jól kontrollált emberi vizsgálat készült, és további, szabványosított készítményekkel végzett vizsgálatokra van szükség.

A valódi kockázat viszont nem a hatóanyagban, hanem a szennyeződésben van. Egy 2024-es áttekintés szerint ez az ásványi eredetű anyag mintegy 65 fémet tartalmaz, köztük olyan mérgezőeket, mint a réz, az alumínium, az ólom, az arzén, a kadmium és a higany.

Ugyanez az áttekintés a határértékeket is felsorolja, amelyeket a nemzetközi szervezetek a gyógynövénykészítményekre megállapítottak: kadmiumra 0,20 és 0,30, higanyra 1, arzénra és ólomra 10, rézre 20, cinkre 50 milliomodrész. A közlemény szerint a mért fémszintek a legtöbb vizsgálatban a megengedett határok alatt maradtak, néhány vizsgálatban viszont túllépték azokat.

A szerzők következtetése egyértelmű: a készítmény fogyasztása a fémtartalom ismerete nélkül nem biztonságos, és komoly egészségügyi problémát okozhat.

Ugyanez az áttekintés a másik oldalt is bemutatja: a készítményben lévő huminanyagok maguk mintegy 12 fém megkötésében és kiürítésében játszanak szerepet, tehát ugyanaz az anyagcsoport, amely a fémeket hordozza, azok semlegesítésében is részt vesz. Ez a kettősség adja a közlemény címét is.

A mérés, ami ezt konkréttá teszi

Egy szaúdi munkacsoport a világon legszélesebb körben árult két készítménytípust, az indiai és a pakisztáni eredetűt vizsgálta meg, három egymástól független műszeres módszerrel.

Az elemzés kalciumot, ként, káliumot, magnéziumot és több más elemet mutatott ki. A lényeges rész viszont a szennyezés: az alumínium, a stroncium, a mangán, a bárium, a cink, a nikkel, a bór, a króm, az ólom, az arzén és a higany mennyisége meghaladta a megengedett határértéket.

A két termék között is volt különbség: az indiai mintákban a tápanyagok és a szennyezők is kifejezettebbek voltak, és egyedül abban mutattak ki higanyt és titánt.

Ez a lelet azért súlyos, mert nem egyetlen rossz tétel kimutatásáról szól: a mért szennyezők listája tizenegy elemet tartalmaz, és mindkét vizsgált földrajzi eredetnél előfordult a határérték túllépése. A vizsgálat három egymástól független műszeres eljárást használt, és az eredményeik egymással is egyeztek.

A szerzők a munkájuk célját is kimondják: a készítmény túlzott használatából eredő károsodás megelőzése.

Amit ebből érdemes elvinni

A huminsav gyulladáskeltő és érbetegséghez kapcsolható hatását sejttenyészeten és állaton mérték, egy olyan területről származó ivóvízzel, amely arzénnal is szennyezett volt; ez mechanizmus, nem bizonyított emberi ok-okozat.

Étrend-kiegészítőként a fő kockázat nem maga a huminsav, hanem a természetes eredetű ásványi anyagban lévő nehézfémek, amelyek több vizsgálatban meghaladták a megengedett határértéket.

Aki ilyen készítményt szedne, annál az egyetlen értelmes kérdés az, hogy van-e a termékhez fémtartalomra vonatkozó, ellenőrizhető bevizsgálás.